Hű. Oké, abban a cirka egy évben, ami alatt ez a blog rendesen beporosodott, elég sok minden történt. Szerintem viszont nem érdemes minden dolgok felsorolni, akik ott voltak, és láthatták, valamint átélhették az elmúlt évünk minden egyes pillanatát, azoknak nem érdemes megint elregélni:) Viszont, azt hiszem, nem szabadna hagyni, hogy "feledésbe" merüljön a blog. (Oké, igazából ma infón megkértek rá, hogy folytassam... KHM, BLANI). Persze, néhány ember nem értette a blog értékét (Epi, Dudi, igen, rátok gondolok), de azért na.
Oké, kezdjünk neki.
Mi, röpisek, ma SAJNÁLATOS MÓDON nem tudtunk edzeni, pedig lefogadom, mindannyian csak arra vártunk, így laza első órában. Tehát mi nyomtuk a "lazulásit" az öltözőben, zenét hallgattunk, és kissé pisiltunk a röhögéstől.
Utána irodalom következett. Nos, mivel mi különleges viszonyt ápolunk a tanárnővel (még mindig), ezért a mai órán sem volt várható csoda. Tovább haladtunk az anyaggal, Ivett pedig majdnem egy emelettel.
Irodalom után matek, amin igazán semmi elképesztő és nagyszerű dolog nem történt. Ez az egyetlen olyan óra, amikor képesek vagyunk lenyugodni. Mondjuk.
És, igen, eljött az infó, és ah. Jó, nem kell félreérteni, nem történt semmi... Oké, valójában majdnem bepisiltem a röhögéstől. Ez a sztori elég egyszerű: Blani a fal mellett pörgött a székén, Ivett mellette totál elfeküdt, én pedig velük beszélgettem, Ivett mellett ücsörögve. Ivett feje közvetlenül az asztal mellett feküdt, a széken, és úgy nézett le rám, a haja pedig át volt rakva a széken.
Ahogy Blani széke egészen közel ment Ivetthez, miközben elfordult, Ivett nagy lendülettel arrébb akarta rántani a fejét, csakhogy megakadályozta az asztal. Olyan orbitális koppanást még nem hallott a világ. Ivett arca így tökre eltorzult, és a fejét fogva felült. Blanival összenéztünk, és egyszerre robbant ki belőlünk a röhögés. Fofi is erősen nevetett mögöttünk, de azért a miénk egészen más volt: összenézve, hangtalanul vihogtunk, a szemünkből folytak a könnyek, és csak össze-vissza hajlongtunk a röhögéstől. Eközben Ivett is nevetett, akinek szintén erősen csorogtak a könnyei, bár ő közben azt hangoztatta többször is, hogy "rohadtul fájt", meg hogy "most nevettek, de amikor majd ti veritek be a fejeteket, én röhögök majd". Nem hazudok, ha azt mondom, a hasam baromira fájt utána, a szemem tiszta könnyes lett, és majdnem bepisiltem.
Fizikán kikaptuk a témazárókat (mindenkinek olyan jól sikerült!- és ezúttal tényleg), ami a többségnek ötös lett (nem tudom, konkrétan ez hány embert érint, de sokat, azt hiszem), meg négyes.
Földrajzon páran vért izzadtak a dolgozat felett, ami néhányuk számára elkerülhetetlen volt, sajnos.
Az ebéd olyan volt, mint a szokásos: a kölkök az ebédlő őrét cukkolták, aki a "beírlak a magatartás füzetbe" fenyegetést alkalmazta, bár igazából egyáltalán nem hatotta meg a szemtelen gyerekeket.
És, mindent egybe véve, az utolsó évünk most már hivatalosan és visszavonhatatlanul is elkezdődött. Annyi mindenen érződik, hogy atyám: érezni lehet, ahogy a kisebbek mellett elmegyünk, ahogy a kis elsősök felpislognak ránk, ahogy a tanárok kőkeményen elkezdtek tanítani (nem, mintha eddig nem csinálták volna, csak most érezhető), és ahogy egyre közelebb kerül egymáshoz az osztály.
Kellemes hétvégét, Makik!☺
