Szeptember 18.

Mondanom sem kell, reggel még a szokottnál is nehezebben keltem fel. Na, nem mintha rettegtem volna a mai naptól... Najó, nagyon is rettegtem. Igazából az egész annak a hülye törinek a hibája! Éveleji felmérő, mondhatom, remek:P Így azzal a tudattal pattantak ki a szemeim, hogy jó messzire elkerülöm a sulit, és addig beszegődök bereczkis-nek. De, mivel az a fránya jólneveltség megszólalt bennem (nem rosszra gondolni), így persze a suliba mentem. És, nem is volt olyan rossz döntés. Oké, azt húzzuk ki, hogy félúton vissza kellett fordulnom az oltási kis könyvem miatt. Tehát beértem, és a szokásos őrültekházában elröhögtünk az ofővel, aki a mi pici szívünk csücske. A magyar tanárnővel sem ápolunk rossz viszonyt (KHM...), de azért az ofőnket helyettesíteni senki sem tudja!:)
Miután elmagyaráztam neki, hogy nem vágom a fizikát, ő pedig kinevetett, hogy de hiszen még csak most kezdtük, gyorsan lepakoltam, és visszaszökdécseltem az udvarra.
Kis Kármenünk rögtön letámadott minket, szóval őt szeretgettük (amúgy az az egy év korkülönbség senkit sem érdekel, ő nekünk akkor is "kis" marad), és mikor éppen nem együtt röhögtünk, akkor Luca felvett a hátára (KÉNYSZERÍTVE LETTEM!! KÉNYSZERBEN ÉLEK!!) és úgy szaladgált az udvaron, miközben én a hátán rikoltoztam, hogy "ÓVATOSABBAN, LUCA, LEESEK!! LASSÍTS, HALLOD???". Persze vagy nem hallotta, vagy abszolút nem érdekelte, de ő csak röhögött és szaladt velem tovább. Aztán még Lillát is szállította, én meg Kis Kármenünket.. egyszóval: elvoltunk.
Szerencsére fizika felénél a tanárnő szólt, hogy fel kell mennünk szurira (NEEEEEEE:O), úgyhogy miután odaadtuk neki a kis könyveket, csendben (majdnem) felvonultunk az orvosiba. Ott aztán csendben (majdnem) leültünk a kis kanapéra, és egymás ölébe téve a lábunkat, próbáltunk elférni, míg a védőnő ki nem jött, és be nem hívott minket hetünket, lányokat.
Bent a doktornő meghallgatta a szívünket, amit lapos röhögéssel díjaztunk, majd belenézett a torkunkba, és miután meg lett állapítva, hogy mindannyian kaphatunk injekciót (FRANCBA), Ivett volt az első "áldozat". Látni kellett volna a fejét, ahogy először izgatottságtól beállt, majd szépen lassan, a fájdalom fokozatában eltorzul. Utána szépen sorban mindannyiunknak eljött az "ítéletideje". Én pölö Lilla után jöttem, aki összeszorított fogakkal, és vörös fejjel szorongatta a kezemet. Én könnyebb eset voltam: nemes egyszerűséggel megkérdeztem a doktornőt, hogy felmondhatom-e a fizikát... végül is, addig sem beszéltem, szóval, amikor Lilla helyére álltam, hadarva kezdtem el:
- Az endoterm változás az, amikor az anyag belső energiája nő, a környezeté csökken. A szublimáció endoterm elváltozás. Az exoterm változás az, amikor az anyag belső energiája csökken, a környezeté pedig nő. Exoterm elváltozás a lecsapódás, fagyás, endoterm elváltozás a forrás, olvadás, párolás és szublimáció- amikor belém szúrta (vágta) a tűt a doki, eltorzult fejjel jajongtam.- Jááj, de nem érzem a karom! Jujj, zsibbad, zsibbad, nagyon zsibbad, gyáááá..
Utánam Domi pedig a szózatot mondta fel. Réka meg (mint később megtudtuk) vattacukor állatkákra(??) gondolt, valami műsorból, mire közöltem vele, hogy ez rá vall.
Utána visszabicegtünk a kémiaterembe, de előtte szólnunk kellett az ebédlő őrének (aki amúgy kémiaszertáras is), hogy legyen szíves kinyitni az ajtót. Amint bejutottunk, és ő egy percre magunkra hagyott, Ivett felmászott az ablakba, és onnan integetett, meg kiáltozott a közmunkások legnagyobb örömére. Persze ennek az lett a vége, hogy mi fetrengtünk a röhögéstől, az ebédlő őre viszont vörös fejjel ráordított Ivettre, hogy "azonnal gyere le onnan! Kérsz egy igazgatóit?? Nem vagy normális!".
Végül abban állapodtunk meg, hogyha beenged minket a kémiaszertárba, cserébe mi csendben (majdnem) maradunk. Az ebédlő hűséges őre belement, mi pedig jól elszórakoztunk odabent. A "túránk" végén megkérdeztük az őrt, hogy lehet-e csinálnunk egy kémiaszertáras-selfiet, de ebbe (sajnos) nem ment bele. A csudába, pedig jó profilkép lett volna:D
Utána átvonultunk matekozni, amin semmi különös nem történt. De a töri már annál érdekesebb volt. Jó, mondjuk én dogát írtam, de láttam Tinkát és Reteket (előbbit nem féltem, de utóbbinál majdnem elröhögtem magam) felelni. Bár a tanárnő kissé távolabb ültetett minket Lillával, azért kellemes rálátásunk nyílt egymásra, szóval amit én nem tudtam, ő pedig igen, azt én is simán megoldottam, és ez igaz volt fordítva is.
Végül, miután válltól full lezsibbadt a karom (töri után, persze), jött egy hosszú, és hangos nyelvtan, ahol durván semmit sem haladtunk az anyaggal, mert a tanárnő folyton a "rosszakat" fegyelmezte. Amúgy nem értem, miért nem visz fel pár gyerekek az igazgatóhelyetteshez.., Picit beszélgetnének, és utána valószínűleg minden sokkal jobb lenne. Valószínűleg.
A nap többi része (szinte) eseménytelenül telt. Hatodik óra után (angolon megkaptam a tanárnőtől, hogy látja, új a nadrágom, meg hogy én vagyok az egyik "legbiztosabb") azok a szerencsétlenek (jómagam is közéjük tartozom), akiknek még hetedik órában horvátjuk volt, elvágtattak ebédelni. Luca nem tudom hol volt, szal Lillával hallattunk indiánkiáltásokat, és majdnem megfulladtunk a röhögéstől, amikor az ebédlő őre közölte velünk, hogy "ezek a 7/a-s fiúk.. mindig ők csinálják a balhét, csak ŐK!". Mi csak szélesen vigyorogva bólogattunk, majd összeröhögtünk, hogy "hát igen. Tegnap sem mi voltunk, hanem Zoárd, akit az ebédlő őre kirángatott, mert szerinte 'ordibált'". Úgyhogy, ez van.
Horváton a tanárnő elmagyarázta, hogy majd nyolcadikban letehetjük az alapfokút (ha akarjuk), és miután megkérdeztem, hogy kimehetek-e a pislini (szó szerint), és ezen mindenki jót derült, én pedig kimentem, majd vissza, a napunk véget ért, és mehettünk haza.
Lili amúgy adja a drótot, hogy jól érzi magát a Bélában, de a többiektől még nem hallottam ilyet:) Azért remélem, ott jók az angolórák, és a magyarokra sincsen panasz!:)

Good Morning!:D<3

Szeptember 1.

A nap, amitől rémesen tartottam. Na, nem azért, mert félek a többiektől, hanem mert az a nyár utáni ELSŐ sulinap, ahol jó benyomást kell tenned a többiekre. Eleve úgy keltem, hogy ma száz, hogy be nem teszem a lábam abba a szarkazánba. De végül győzött az ébresztőm, és Sanna Nielsen. Meggyőztek, hogy keljek ki, vagy brutális hangosan elkezdenek énekelni. Nos, inkább kiszálltam.
A suli előtt összefutottam pár ismerős arccal, és mialatt azon röhögtünk, hogy senki sem akart ma suliba jönni, elkönyveltem magamban, hogy viszont ez tényleg baromira hiányzott a suliból: hogy csak úgy spontán röhögjünk a haverokkal. Aztán, mikor beléptünk a termünkbe (ami nem is a miénk, szerintem oltári tévedés történt), leesett állal megállapítottuk, hogy ez NEM A MI TERMÜNK. Mert az a terem egy pontosan (de komolyan) 24 főre volt számolva (Ivett mellett nem ül senki), és olyan pici volt, hogy lépek hármat és nekimegyek a falnak. Ez persze csak az én esetemben igaz; Colos egy lépés után tolja ki a falat, míg az átlagos magasságúak 5 lépés után ütköznek neki. Egyszóval: PICI.
- De ne máár- húztam el a számat, amint beléptünk.- Ez nem is a mi termünk!
És amíg a többiek a termen röhögtek, szépen lassan mindenki megérkezett. Még az új osztitárs, József is. Na, már most. Én nem fogom Józsefezni, vagy Józsizni, se Jocózni. Nekem Joe lesz. Kész. Ó, és Smici végül nem jött át, mert az apja szerint rosszak vagyunk. Zárójelben megjegyzem, hogy Smici tényleg kis angyal. Na jó. :)
Osztályfőnöki előtt egy végtelenségig tartó évnyitó jött, amin nem tudtuk nem elröhögni magunkat, hiába szóltak ránk a tanárok. Az van, hogy évnyitón senkitől sem várhatják el, hogy figyeljenek. Mert az egyenlő a lehetetlennel. De kajakra. Szóval aztán alig bírtuk ki az évnyitót. Osztályfőnökin aztán megvolt a tankönyvosztás, mindenkinek kellően leszakadt a karja. Lilla például azzal a gondolattal nyújtotta át a kezét a pad fölött, hogy nem nehezek a könyvek. Mondanom sem kell, a tancuccok szó szerint lerántották az asztalra.
Mivel a kémia nekünk totál új volt, bejött a kémiatanár, és dióhéjban elmondta, mit is jelent mindez. Ööö. Majdnem. A dióhéjban, itt azt jelenti, hogy az egész órát végig dumálta. És valóban, amikor nem akartam elaludni, akkor tényleg érdekes dolgokat mondott, de szegény tanárnő hangja olyan lassú volt, és megnyugtató (?) hogy kis híján leesett a fejem. Ami elég gáz lett volna, a második padban. De azt hiszem, mellettem, Lilla is az álmossággal küzdött, ugyanis amikor összepislogtunk, szinte láttam, amint bealszik. Van ez így.
Magyaron előtt a szokásos őrültekháza uralkodott, még akkor is, amikor a tanárnő belépett a terembe. Persze én jó voltam (mint mindig XD), és éppen a helyemre akartam leülni, amikor...
- Tanárnő, valaki rácsulázott a székemre!- szóltam oda neki, amikor mindenkit leültetett.
Az osztály egy emberként röhögött fel. De amúgy kajakra! Egy bazi nagy csula volt a székemen! Még jó, hogy nem ültem bele! És, ami a legdurvább, hogy mindenki tudta körülöttem (Retek, Zoárd, Forrás,Bultin, Ivett, szerintem Axel is), de nem akartak szólni. :D Szóval gyorsan kicseréltem a székemet, a mellettem lévő paddal, így Ivett ült ARRA a székre. Mondjuk előtte a hátsó pad letakarította (Retek, Zoárd, Forrás asszem:P), de azért na. A lecsulázott szék, az bizony lecsulázott szék.
Aztán, mikor elkezdődött volna az óra, Fofi letett elém egy szalvétát (?), és közölte, hogy azzal töröljem le a padomat. Nem vágtam, hogy miről van szó... Egészen addig, amíg a kisujjam fel nem törölte a HATALMAS CSULÁT A PADOMRÓL! Azt hittem, elhányom magam. Gyorsan feltörölgettem a szalvétával, és miután engedélyt kértem a tanárnőtől (fő az illedelmesség), gyorsan kidobtam a kukába, és alaposan lesúroltam a kezem.
A nap további egy órájában (tesi), csak az alap dolgokat beszéltük át. Szerintem klassz nap volt, így elsőre. Leszámítva a szüneteket, amikor is a fiúk előszeretettel kobozták el az üres Márka üvegemet, és azzal csapkodták a fejem. Kivéve Botit. Ő a kezével. Amúgy, akkora keze van, hogy szinte átéri a fejem. De komolyan!:D Ja, és Báltin meg Forrás azzal szórakoztak, hogy a hajamat húzogatták, aminek köszönhetően pár igen értékes hajszálamtól is megváltam. Háth. Szörnyű. És, ahogyan ebédnél láttam, Joe barátunk hamar beilleszkedett Retekék társaságához. Állítólag mielőtt Retkó idejött, a legjobb haverok voltak. Oké...
A mai nap valahogy így telt el, ebédnek egy kis sótlan levessel, és odakozmált grízes tésztával. Nem volt valami fincsi. Azért remélem, a bélások még emlékeznek ránk:) És azt is remélem, hogy nem olyan jó azt osztályuk, mint amilyenek mi voltunk:) Persze, fontos a jó közösség. De nálunk ne legyenek jobbak:D Ó, és azt is remélem, hogy náluk finomabbak az ebédek, ahol KETTŐ KÖZÜL LEHET VÁLASZTANI...!

Jó étvágyat:D<3

Most akkor leadom a drótot:$

Haliii:3
Azért adom most le a drótot, mert úgy érzem, jogotok van tudni, hogy bizony, jön még egy új osztálytársunk... A Smicin kívül:) Igen, lehet, hogy valaki már tudta, de aki nem, az most majd megtudja:)
A srác (mert az)állítólag csanádi, és előzőleg a Frankel padját koptatta, így azt hiszem, pár ismerőse akad az osztályból:) Annyit tudok, hogy barna hajú és szemű tagról van szó. Domi bővebben ismeri, nekem is csak ennyit mondott el:) A nevét pontosan nem tudom, de az már tuti, hogy az évnyitón ott lesz:)
Punnyadjatok a maradék egy napban:$

Kell véleméééééény:3

13:45 van. Haha. Nem, nem most keltem fel, és nem, nem is most akarok elaludni. Mondjuk, nem tudom, erre miért gondolna bárki is, vagy valami, de éppen Éjjel-Nappal Budapest ismétlést nézek. Nem hiszem, hogy ez amúgy bárkit is érdekel, de szerintem Anikóéknak nem fog működni. Ezúttal se. Hú. Kezdek totál megbuggyanni. Végül is. Ez már most jobb, mintha a suliban lennék az. Ööö. Inkább hanyagoljuk a témát.
Kerek egy óra múlva már valószínűleg a gitárórára fogok menni, Lúcsiával. Hehe. Csak én hívom így egyedül (a világon, haha), így jogosan gondolja azt, hogy nem vagyok teljesen kerek. És tényleg.
Én miről is hadoválok itt?! Hát. Nem tudom. Viszont azt tudom, hogy annyira,de annyira volt kedvem már írni, hogy végül a legnagyobb hülyeségeket is képes vagyok egy online blogíró programon, elektronikus lapra vetni, azt hiszem, először Times New Roman-ban, később pedig valami fura írással. De tényleg, ez egyáltalán érdekel valakit?:D Mert az még oké, hogy valaki szereti visszaolvasni az osztályunk kissé "homályos"ügyeit, azért nem hiszem, hogy mindenkit érdekel a lökött soraim olvasása. De, ha valakit mégis, akkor annak megköszönöm, mert addig sem értelmetlenül irogálgatok magamban. Irogálgatok. Hah. Ilyen szó nincs is. Mondjuk, a szókincsemben lévő szavak fele nem is létezik.
De húúú, hogyha vasárnap lesz (nemsokára), akkor az nem csak a nyár utolsó napját, és vasárnapját is jelenti egyben, hanem az Alkonyat kövi részét, aaaaa Napfogyatkozááást!!!! Ijjj, utána meg lesz a Hajnalhasadás 1 és 2 is, aminek úúgy örülök!! Mondjuk, szerintem a fiúk nagy része most totál megrökönyödik, ahogyan a soraimat olvassa, és hozzáteszem, jogosan, mert ez bár tényleg nem a legértelmesebb film, azért egész szenzációs, mert a vámpírok, meg a vérfarkasok erősen a "hűűű", meg "űűűű", meg "awww" kategóriába tartoznak.:3
Jó, oké, nem kertelek tovább:D Tehát. Kérhetek egy apró szívességet?:o Nagyon-nagyon kénee!!!:3 Oké, akkor tehát. :) Van itt egy "irományom", amit el kéne olvasni, és vélemény kéne mondani róla, valamiiiint, hogy nektek mi az, ami tetszik benne, és mi az, ami nem. Na igen, erre nagyon-nagyon-nagyon szükségem lenne:3 Légysziiii, mondjatok véleményt, és olvassátok:3 Kökkenet*.*
Július 20-a, vasárnap
A hátamra kaptam a hátizsákom, a hónom alá gyűrtem az edzőtáskám, ami ez esetben dugig volt tömve kajával, meg mindenféle cuccal, majd magam mögé nyúlva, megragadtam a gurulós bőröndömet, és lerángattam a lépcsőn. Nem számoltam, de éreztem, hogy kétszer akartam megbotlani a saját lábamban, így aztán a lépcső felénél seggre vágtam magamat, és valahogy lecsúsztam a földszintig.
- Kislányom, te…- anya valamit mondani akart, de mikor meglátott, ahogyan szélesen vigyorogva gubbasztok a lépcső legalsó fokán, elharapta a mondatot, és döbbenten meredt rám.
- Szia- vigyorogtam rá, majd a cuccaimat ledobálva magamról, felpattantam, és adtam egy cuppanós puszit az arcára.
- Mindened megvan?- mosolyodott el rajtam, majd amolyan „kis idétlen” pillantásokkal díjazott.
- Azt hiszem- töprengtem.
- Hajszárító? Pizsama? Fogkefe? Tiszta fehérnemű? Fogkrém?
- Megvaan!- nevettem el magam, majd a konyhába szlalomoztam, és benyúltam a hűtőbe.
- Nutella az asztalon, Hanna- hallottam meg hirtelen apa rekedtes hangját, ahogyan halkan nevet.
- Ja- vontam vállat mosolyogva, majd elvettem apa elől a nutellát, lecsavartam a fedelét, és könyékig turkáltam benne.- Köszi.
- Kanál?!- kérdezte tettetett felháborodottsággal apa.
- Minek az?- vigyorogtam rá, majd lenyaltam az ujjamat.- Így az igazi.
- Aztán csak csínján vele!- rázta apa felém a mutatóujját, majd felállt az asztaltól, és töltött magának egy pohár vizet.- Nehogy nekem elhányd magad útközben.
Ezt hallva gyorsan lenyeltem a számban lévő ’falatot’, majd, miután a nutellát visszagyömöszöltem a hűtőbe, inkább leültem az asztalra. Eleve nagyon hálás voltam apának, amiért kivisz minket a lányokkal Bácsbokodra, szóval nem akartam összehányni a vadiúj huzatot az ülésen. Kellett volna még az… Nagyon izgatottan vártam már, hogy hivatalosan is megkezdjem a nagybetűs életet a négy legjobb barátnőmmel… kerek 2 hét erejéig. Nos, igen. Mikor a suliban megbeszéltük, hogy valamikor ezer százalék, tuti biztos, hogy egyszer elmegyünk csak magunkban külföldre, mondanom sem kell, hogy anyáék nem lelkesedtek túlzottan az ötletért. Miután sikeresen lebeszéltek Franciaországról, azt megengedték, hogy nyáron egyedül elmehessünk pár napra valahova, de egyedül, és kizárólag az ország határain belül. Persze mindenki máshová vágyott: Fanni azt hajtogatta, hogy rettentően tetszene nekünk Szeged, Nati Pestre vágyott, Tina mindenképpen túrázni és okosodni szeretett volna (?), Aggteleken, Zsófi a Balatonra voksolt, én pedig Pécset tűztem ki úti célul. Persze az ősök alaposan keresztbe húzták számításainkat, és kíméletlenül közölték velünk, hogy csak közeli „kis” helyekre mehetünk, mert nem hajlandóak minket több száz kilométerre távol tudni maguktól. Ebből persze óriási botrány lett, mindenki összeveszett mindenkivel. Szörnyen bevágtuk a durcát, hozzáteszem, nem ok nélkül. De szerencsére nagyi, mint valami kis békítő varázsló, halál ügyesen időzített ahhoz, hogy egy kiadós veszekedés közepébe csöppenjen. Miután gyorsan elhadartam neki a lényeget, csak mosolyogva bólogatott, majd felajánlotta, hogy sátrazzunk az ő régi házuk hatalmas udvarán. Én persze csillogó szemekkel beleegyeztem, és felajánlottam örök rabszolgaságomat a nagyimat, aki viszont ezzel nem kívánt élni, de annál jobban szerette volna anyáékat is megbékíteni az ötlettel. „Nincs miért aggódnotok!”- nyugtatgatta őket akkor, én pedig helyeslően bólogattam mellette. „Mindenki ismer minket a faluban, Hannát még annál is inkább! Az öreg szomszéd pedig majd megbékél a gondolattal, hogy pár napig nem lesz síri csönd. Úgyis csöng annak a vén bolondnak a füle, így is, úgy is, nem segít azon már a csönd sem!” Na, ettől még én sem nyugodtam meg, nemhogy anyáék. Mikor viszont elmeséltem a csajsziknak, hogy milyen nagyszerű ajánlatot kaptunk, majdnem kibújtak a bőrükből.
- Ez nagyon jó ötlet!- ugrándozott lelkendezve Fanni.- Sose jártam még faluban- erre persze mind hitetlen pillantásokkal bombáztuk, Tina pedig meg is dobta egy füzettel, ami fogalmam sincs, miért van nála mindig.- Najó, talán néha benéztem- vonogatta a vállát Fancsu.
- Szerintem is jó ötlet- csatlakozott Nati.- Legalább annál több időt tudunk egymással tölteni- itt büszkén körbemosolygott. 
- Milyen hálózsákot hoztok?- kérdezte, tollával mutogatva Tina. Innen tudtuk, mikor összenéztünk, hogy ő már szavak nélkül is odáig van az ötletért.
- Már nagyon várom- nevetett Zsófi, majd a nyakamba borult, és lelkesen arról kezdett magyarázni, hogy falun sokkal másabb az élet, mint bármelyik városban.
Persze amikor a gyerek örül, a szülő aggódik; nem volt őket könnyű meggyőzni arról, hogy mi nem csak két napot szerettünk volna ott tölteni, hanem két hetet. Először határozott nemmel jelezték, hogy nem tetszik nekik az ötlet. Viszont, mikor vagy ezredszerre próbálkoztunk be náluk, nagy nehezen beadták a derekukat. Persze ezért mindegyikünk plusz házimunkát vállalt; Fanni fogja takarítani a WC-t is, aminek olyannyira nem örült, hogy hisztérikusan elkezdte a körméről leoperálni az apró kristályokat, amiket közösen tettünk fel, egy pizsiparti alkalmából. Nati a „nyaralásért” bevállalta az udvart, Tina a padlást, Zsófi a fél házat, én pedig az öcsém, Boldi fürdőjét. Alap esetben semmiképpen be nem tenném a lábam abba a koszfészekbe, de csak így lehetek szabad, kemény két hét erejéig. Így hát nem szólhattam egy szót sem.
- Hanna- rántott vissza apa a jelenbe.- Menj, és köszönj el Bolditól. Mindjárt indulunk!
Vonakodva lépkedtem fel a lépcsőn. Az öcsém szobája előtt megtorpantam, ökölbe szorított kézzel megdöngettem az ajtót, majd választ nem várva, benyitottam. Boldi, ahogy mindig is, éppen valami idióta játékot nyomott a tévéjén, fullra nyomva a hangerőt, ami rettenetesen idegesített.
- Boldi!- próbáltam túlüvölteni azt a förtelmes hörgést, amit a hangszóró árasztott, de nem mentem vele sokra.- Boldi!! BOLDI! BOLDIZSÁR!
Az utolsó név hallatán Boldi lassan felém fordította a fejét, szeme résnyire összeszűkült, majd nézett is vissza a képernyőre. Valami „hülyegyerek” félét motyogtam az orrom alatt, majd egy gyors mozdulattal kirántottam minden kütyünek a zsinórját a konnektorból.
- MI VAN?- ordított fel dühösen, szerető öcsém.
- A drága nővéred két hétre elutazik- mosolyogtam rá gúnyosan.- Nem is köszönsz el tőle?
- Szia. Na, így már jobb?- kérdezte, hangjából csak úgy sütött a gúny. Magamban el kellett számolnom tízig, nehogy fel találjam pofozni pofátlan öcsémet.
- Tökéletes- biztosítottam a fogaimat csikorgatva.- Mondjuk, legalább megköszönhetnéd, hogy a 16 éves nővéred takarítja ki azt az oroszlánbarlangot- fejemmel a fürdője felé intettem.
- Ha nem lenne az az oroszlánbarlang, akkor nem is mehetnél el, erre a 2 hétre- emlékeztetett.
- Jó, hogy mondod- kaptam a fejemhez, majd előhalásztam a zsebemből egy taknyos papírzsepit, és az ágyára dobtam.- A zsebkendőd a szobámban maradt.
- Hülye- pufogott, majd egyszerűen a kukába hajította a kis „ajándékomat”.
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű- forgattam unottan a szemeim.- Mindegy, Boldikám, lassan megyek.
- Viszlát, Hannácska, drága- vágott vissza, mire csak hitetlenül rázva a fejem, becsuktam magam mögött a szobája ajtaját.
Dühösen baktattam le a lépcsőn.
- Na?- nézett fel rám anya a könyvéből.
- Idióta, mint mindig- forgattam a szemeimet.
- Hanna!- szólt rám apa, mire csak a levegőbe löktem a kezeimet. Persze, ha ő pocskondiáz engem, akkor nem kell rá szólni, de ha én, akkor már világvége van. Pff.- Mindened megvan? Indulhatunk?
- Igen- vidultam fel azonnal.
A lépcsőhöz szaladtam, és felkaptam az ott heverő holmijaimat.
- Adj valamit, segítek- lépett mellém anya, majd elvette tőlem az edzőtáskám.
- Uhh, köszi- mosolyogtam rá, ugyanis köbö 10 kilótól szabadult meg az alkarom.
Végül anyával közösen kirángattuk a bejárati ajtón a cuccokat, majd apa segítségével begyűrtük a kocsi csomagtartójába.
- Minden cucc be fog férni?- kérdeztem a számat elhúzva. Persze nem gondoltam, hogy a fele cucc majd itt marad, de amikor magam elé képzeltem Zsófi szépségápolókkal teli hatalmas kofferjét, kétkedve pillantgattam az üres térre, a bőröndjeim mellett.
- Reméljük- fújta ki hangosan a levegőt apa, mire csak összevontam a szemöldököm.- Na, de induljunk!
- Szia, anya- mosolyogva átöleltem anyát, aki büszkén méregetett.
- Vigyázzatok aztán egymásra!- szorongatott anya.
- Oké- ígértem, vagy ezredszerre.
- És a fiúkra is figyeljetek!
- Jaj, anya- nyávogtam.- Honnan veszed, hogy lesznek ott fiúk?
- Sose lehet tudni…- kacsintott rám, mire csak felnevettem.
- Indulhatnánk?- szólt közbe türelmetlenül apa.
- Megyek!- kiáltottam vissza, majd egy puszit nyomtam anyára, és behuppantam apa mellé, az utas ülésre. 
Mikor elindult alattunk a kocsi, visszaintegettem anyának, majd boldogan sóhajtva vezényeltem a „sofőrt”, hogy merre kanyarodjon, Fanniékhoz.
- Jobbra- mutattam éppen, aztán egy „állj” után lefékeztünk Fancsuék háza előtt. Előkaptam a telefonomat, és gyorsan megcsörgettem.- Itt állunk a ház előtt- szóltam bele vigyorogva, mikor felvette.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!- Fanni olyan hatalmas hangerővel sikított bele a kagylóba, hogy azt kis híján eldobtam ijedtemben.- Megyek, megyek már!- kiáltotta vígan, majd két röpke sípolás következett; Fanni letette. 
- Jön már- vigyorogtam apára, aki csak egy „hallottam”-ot válaszolt, fájdalmas arccal. Szerintem csak akkor jött rá, hogy kicsit túlvállalta magát.
Percek múlva kivágódott az ajtó, és egy Fanni libegett ki rajta.
- Jaj, el sem hiszem, hogy eljött ez a nap!- tapsikolt vígan, és ült is volna be, amikor megállítottam.
- Hol vannak a bőröndjeid?
- Mindjárt jövök- fordult vissza a házba. Elfelejtette. 
Miután már Fanni a hátsó ülésen gubbasztott, és izgatottan kitárgyaltuk, milyen szupi ez az egész, apát Zsófiékhoz irányítottuk. A házuk előtt aztán felhívtam a szőkeséget.
- Itt vagyunk- szóltam bele mosolyogva.
- Megyek!- kiáltott bele, majd kicsattanva az örömtől.
Pillanatokon belül kilépett az ajtón, egy hatalmas bőröndöt rángatva maga után, kezében pedig az edzőtáskása függött. Segítettünk apának betűrni a csomagtartóba a cuccait, majd ezúttal már két kis utassal folytattuk az utunkat. Az első találkozás okozta sikításrohamainknak apa nem annyira örült… Mi viszont rém boldogak voltunk, hogy két felejthetetlen hetet tölthetünk el egymással.
- Gyere, itt állunk a ház előtt- szóltam bele mosolyogva a telefonba, mire Nati izgatottan motyogott valami, majd letette.
Miután Nati cuccait is betömtük hátra, ő is becsusszant a két lány közé.
- Ide fog majd férni Tina?- kérdezte Nati, ugyanis a terv az volt, hogy ők négyen, majd elférnek hátul, a három személyes részen.
- Tuti- mosolyogtam rájuk a visszapillantóból.
Mikor Tináékhoz is megérkeztünk, egy gyors teló után ő is kicaplatott az ajtón. Sötét loknijait szokás szerint összefogta, ahogyan mi is: én kontyba kötöttem a fejem tetején, a barna hajamat, Fanni lazán összefogta, Nati, mint az egyetlen vörös, a konty mellett döntött, Zsófi pedig szőke haját felfogta a feje tetején. Közös erővel beszorítottuk az ő bőröndjét is; apának ki se kellett hozzá szállnia. Ezután a négy lány benyomorgott hátra, én behuppantam előre, apa pedig lenyomta a gázt, és indultunk Bokodra! Az út elég érdekesen telt, mit ne mondjak… Zsófit köbö félúton felhívta a barátja, Zsolti, és nem akarták letenni. A vége az lett, hogy Tina elvette Zsófi kezéből a telefont, és egy „viszlát, Rómeó” beszólással letette. Persze Zsófinak sehogyan sem tetszett, hogy így beszélnek a barátjával, szóval sürgősen küldött neki egy SMS-t, hogy „nyugi bébi, semmi baj nincs”. Erre persze egyszerre vihogtunk fel. Fanni még azt is oda szerette volna az üzenet alá írni, hogy „nemsokára jövök, prüntyőkém”. Bár Zsófinak meg kellett volna sértődnie, azért ő is velünk röhögött, és bevallotta, hogy csak Zsolti szokta őt „bébinek”, meg „cicunak” hívni. Apa fájdalmas arccal bámulta az utat, én pedig kénytelen voltam beharapni a számat, nehogy felröhögjek. 
Mikor Bokod első házai feltűntek a távolban, egyszerre visítottunk fel az autóban. Lelkendezve mutogattunk a tehenek, és a traktorok felé, és sorra integettünk az embereknek, akik csak mosolyogva visszaintettek.
- Jaj, ez olyan izgi!- Fanni az ablaküvegre nyomta az orrát, és csillogó szemekkel nézett ki rajta.
- Isteni lesz ez a két hét, majd meglátjátok!- bólogattam meghatódva.
- Juj, kell egy kép face-ra- szólt közbe riadtan Zsófi, mire mindenki vadul bólogatni kezdett.
- Hanna, te csináld a képet!- nyomta a kezembe a telóját Nati. Mivel csak az övén volt előlapi kamera, egyöntetűen arra szavaztunk.- Így tartsd fel, és akkor te is látszani fogsz benne, meg mi is, itt hátul.
Számos képet lőttünk el az autóban, persze mindegyiket hatalmas röhögés kísérte, mert valami fertelmes fejünk volt mindegyiken. De végül úgy döntöttünk, hogy ez csak a mi két hetünk, ergo pont nem érdekel minket, ki mit gondol rólunk. Mikor az autó megállt alattunk, tömegverekedésbe kezdtünk, hogy ki tudjunk minél előbb ugrani belőle. 
Nagyiék háza hatalmas volt, ahogyan emlékeztem rá. Mindig imádtam ide járni, bár ez az utóbbi időben igen csak megcsappant.
- Hű- ámult Tina, és feljebb tolta orrán a szemüvegét.- Ez ház.
- Milyen lehet belül?- kérdezte Nati, miközben a kontyába próbált beleszúrni egy hullámcsatot. 
- Várj, segítek- nevetett fel Zsófi, és segítőkészen Nati hajába nyomta a csatot.
- Köszi- nevetett fel a vörös.
- Na, gyertek lányok!- szólt ránk apa.- Lehet befele pakolni.
Röhögcsélve, és egymást lökdösve húztuk be magunkat a hatalmas udvarra. A hátsó ajtón lehetett nekünk közlekedni WC-re, meg zuhanyozni, valamint ott volt a hűtőn is. A hátsó ajtó előtt jó széles terasz húzódott, amire csak gyorsan feldobáltuk a táskáinkat, és izgatottan vártuk, hogy apa behozza utánunk a sátrat.
- Segítsek felállítani?- kérdezte, mikor ledobta a fűre a nagy szatyrot.
- Dehogy is- legyintett Tina.- 13-szor voltam sátrazni a szüleimmel, pontosan tudom, mit hogy kell csinálni!- azzal magabiztosan letérdelt a még darabokban lévő sátor elé, és elkezdte összerakosgatni.
- Akkor rendben- nézett apa rosszat sejtően.- Vigyázzatok magatokra!
- Igen is- nevettünk fel egyszerre, én pedig búcsúzóul megöleltem apát, mielőtt elment volna.
- Ha bármi van, hívjatok!- szólt hátra, mikor kifele kezdtem tuszkolni a kapun, hogy menjen már.- Itt vannak a kulcsok, Hanna! Nagyon vigyázz rá, mert öreganyád kinyír!
- Értettem apa- nevettem fel, és az autóhoz toltam.- De most már menj, nem lesz semmi baj.
- Jó-jó, megyek- tette fel a kezeit, majd beült az autóba. Kettőt dudált, és mosolyogva, valamint kicsit megkönnyebbülten, elhajtott.
Ugrándozva mentem vissza a lányokhoz, akik, amint megláttak, egy kört alkotva mellém pattantak, és egymás kezét fogva pattogtunk, valamint eszméletlen hangosan sikítoztunk.
- El sem hiszem, uramatyám!- kiáltott Fanni, majd a karját széttárta, jelezve, hogy csoportos ölelés várható.
Persze ezután is lőttünk pár fotót, majd büszkén vigyorogva néztük meg őket.
- Lányok, nemsokára 11 lesz, szóval lassan állítsuk fel a sátrat.- javasolta Tina, mire mi csak némán mosolyogva bólintottunk.
A pöttöm, kék sátrunkban csak aludni lehetett, mondjuk mást nagyon nem is terveztünk benne csinálni. Miután közös erővel sikerült szétfeszegetni a sátor szatyrát, és kivenni a sátrat, a szögekkel, meg a kalapáccsal együtt, nekiláttunk, hogy valahogy a fonnyadt anyagból egy masszív sátrat kreáljunk. Négyen, négy oldalról lefogtuk a sarkát, Tina pedig körbe-körbe járt, és a szögeket próbálta beleverni a földbe.
- Tina, erősebben!- szólt a szemüveges lányra Zsófi.
- Ennél erősebben nem megy- válaszolt Tina, majd óvatosan elkezdte kopogtatni a cölöp tetejét.
- Jajj, ne szarakodj már ezzel!- sóhajtott fel Zsófi, majd kikapta Tina kezéből a kalapácsot, és erősen rávágott vele a szögre.
- Zsófi, te szerencsétlen!- csapott a homlokára Tina.- Most teljesen beleverted a földbe!
- Ajjaj- húzta el a száját a szőkeség, mire gyorsan odaugrottunk mellé.
- Most akkor hogy fogjuk onnan kiszedni?- kérdezte Nati, elfojtva a nevetését.
- Álljunk láncba- szóltam hirtelen, mire a lányok csak értetlenül meredtek rám.- Úgy értem, akinek elég vékonyak az ujjai, az valahogy megfogja azt a hülyeséget, a többiek meg egymás derekát, és közösen kihúzzuk!
- Nem is rossz ötlet- csapott vidáman a vállamra Fanni.
- Oké, de kinek van a legvékonyabb ujja?- kérdezte Zsófi.
Körbe álltunk, és mindkét kezünket előrenyújtottuk, széttárt ujjakkal, és egymás „ujjméretét” csekkoltuk.
- Hát- szólalt meg végül Tina.- Szerintem Hannának a legvékonyabbak az ujjai…
- Hülye vagy?!- hőköltem hátra.
- Mondjuk igen- helyeseltek a többiek is.
- Elmehettek ti- röhögve megráztam a fejem, majd a szög elé álltam, lehajoltam, és óvatosan beakasztottam az ujjam a cölöp görbe végébe, ami kicsit kiállt a földből.- Na, gyertek- intettem oda nekik a szabad kezemmel.
Fanni beállt mögém, és megfogta a derekamat, az ő derekát Zsófi fogta meg, Zsófiét pedig Nati.
- Tina?- nézett a sötét hajú lányra Nati.- Te nem jössz?
- Mindjárt, csak húzzátok- legyintett Tina, mire nekirugaszkodtunk.
Egyszerre nekifeszültünk, és húztuk azt a vacak cölöpöt, ahogy csak bírtuk; nekem még szegény ujjam is belesajdult.
- Na, én is jövök- adta meg magát Tina, majd a telóját ledobta a cuccaira.
- Ugye nem fotóztál le minket?- kérdeztem, félig röhögve, félig mérgesen. 
- Neem- füllentett Tina, mire csak hitetlenül elnevettük magunkat. Aztán újra megpróbáltuk kihúzni a cölöpöt.
Oldalról úgy nézhettünk ki, mintha éppen kötelet húznánk, valami erős ellenfél ellen; 5 rövidnadrágos, csupasz lábú lány, hatalmas erőfeszítéssel próbál valamit kihúzni a földből.
- Aúúú- ordítottam fel, annyira fájt már az ujjam.
- Kint van már?- hajolt mellém Fancsu. 
- Csak félig- dünnyögtem.- Akkor háromra! Egy…kettő…három…!
Háromra újra nekifeszültünk, míg végül a pöcök megadta magát: pár pillanat múlva elkezdett lazulni, a végén pedig hirtelen elengedte a földet, és nagy lendülettel kirántottuk. Ennek következtében mind az öten hátraestünk, egymás ölébe. Hatalmasat röhögtünk, de persze tiszta kosz lett mindenünk. Viszont akkor ez sem zavart minket, ugyanis végre kihúztuk a pöcköt! 
Ezek után, már kicsit fáradtan lihegve folytattuk a sátor felállítását: Tina ugyanolyan lassan kalapálta be a szögeket, mint azelőtt, és Zsófi sem szólt be neki, hogy erősebben ütlegelje azokat. Hatalmas röhögések közepette, de végül sikerült felállítanunk az öt személyes (amúgy csak négy) sátrunkat. Mikor ezzel végeztünk, kifulladva vágtuk magunkat hanyatt a füvön, vagy éppen egymásra dőlve/feküdve.
- Kezdek éhes lenni- szólt Fanni, az ölembe hajtott fejjel.
- Én is- sóhajtott Zsófi, mire mosolyogva felnéztem rá, ugyanis az ölében feküdtem. Zsófi pedig Nati ölében, Nati pedig Tináéban, aki Fanni lábára hajtotta a fejét. Ügyesen megoldottuk.
- Akkor- mondtam, majd felültem Zsófi öléből.- Mi lenne, ha most összedobnánk a pénzt, és akkor majd valamelyikünk elmenne boltba.
- Oké- bólintottak a lányok, majd mindenki elővette a táskájából a tárcáját, körbeültünk, és azon tanakodtunk, hogy mi legyen.
- Mennyit hoztatok?- nézett körbe Tina.
- Egy tízest, csak apróban- válaszoltam, mire a lányok bólintottak, hogy ők is ugyanígy tettek.
- Mármint érmékben?- vonta össze a szemöldökét Tina.
- Dehogy- intettem le.
- Ja, akkor jó- vont vállat.
- Szerintem simán kijövünk egy ötezresből- mondtam, majd egy ezrest betettem a körünk közepére, a lányok pedig követték a példámat.- Először elmegyek én a közeli boltba.
- Megyek veled- jelentette ki Fanni.
- Rendben, akkor mi addig itt összeszedjük a dolgokat- mondta Tina, mi pedig, Fancsuval, elindultunk.
Mikor kiértünk a járdára, végigmentünk az utcán, majd át az úton, és máris a bolt előtt álltunk.
- Jó napot!- köszöntünk, a boltba lépve. A pénztár mögött ácsorgó néni, mikor meglátott minket, összecsapta vaskos tenyerét, és kiszaladt a pult mögül.
- Szalai Hanna! Édesem, hogyhogy újra itt?- kérdezte, miközben alaposan megcsipkedte az arcomat.
- Két hétig itt sátrazunk a lányokkal- mosolyogtam erőltetetten, mert az arcom még mindig zsibbadt.
- Jaj, de örülök neked!- vigyorgott, majd Fanni felé fordult.- És téged hogy hívnak?
- Magos Fanni vagyok- intett mosolyogva Fanni.
- Margitka néni- nyújtotta neki oda a kezét Margitka néni, mire Fancsu megrázta.- Örülök nektek, lányok!
- Mi is, nagyon- bizonygatta Fanni, majd, miután Margitka néni elengedett minket, bevásároltunk: kenyér, vaj, tej, kakaó, szalámi, és a biztonság kedvéért, egy kis zacskós leves, kínai módra.
Amint kiléptünk a boltból, rögtön elkezdtem mondani Fanninak, hogy mennyi helyre kell majd elmennünk:
- Mindenféleképpen lemegyünk a focipályára, és majd körbejárjuk a környéket is- magyaráztam, a szabad kezemmel hadonászva (azzal, amelyikkel nem a szatyor egyik fülét fogtam, a másikat meg Fanni).
- Értem, Hanna- nevetett fel Fanni.- De szerintem még bőven van időnk mindezt kitalálni.
- Oké, na- vontam vállat vigyorogva, és titokban a túránkat tervezgettem.
Amikor beléptünk a kapun, a lányok valóban összeszedték a cuccainkat, viszont rettenetes éhség gyötörte őket…
- Hála a jó égnek, hogy végre itt vagytok!- csapta össze a kezeit Tina.- Majdnem sorsot húztunk, hogy kit együnk meg először…
- Mit hoztatok?- rohant felénk kiéhezve Nati.
- Nyugi, lányok- röhögtem rájuk, mire Zsófi vett egy mély levegőt, aztán elordította magát.
- KAJÁS VAGYOK!
- Mint mindannyian- förmedt rá Tina.
- Oké, csajok, nyugi- intette le őket Fanni.- Mindjárt megcsinálom a vizet a zacskós leveshez.
- Zacskós leves?- csillant fel Zsófi szeme.
- Kínai módra- biccentettem vigyorogva, mire felröhögtünk.
Fanni bement a házba, hogy felmelegítse a vizet, mi pedig addig csináltunk pár csoportos selfie-t. Egyre hülyébb fejeket vágtunk, és közben szétröhögtük a fejünket. Nem sokkal később Fanni visszasétált, pár tányérral, kanállal és a vízforralóval a kezében.
- Gyorsan, gyorsan, forró, mint a beszarás- fújtatott Fanni, miközben gyorsan kikapkodtuk a kezéből a cuccokat, és a földön elrendezgettük őket. Fanni mindegyik tányérba töltött forró vizet, meg kínai zacskós tésztát.
Miközben a tésztát kevergettük, és fújkáltuk, azon gondolkodtunk, hogy hova menjünk el holnap.
- Én javaslom a focipályát- erősített meg Zsófi.
- Szerintem pedig a túrázás sokkal jobb lenne- vágott vissza Tina, majd nagyot fújt a levesére.
- Kerek két hetünk van, csajok- szólt közbe Nati.
- Jaja, rengeteg időnk van eldönteni, hogy hova menjünk- bólogattam, a tésztámat kavargatva.
- Jááá, ez rohadt forró- kapott Fanni a nyelvéhez, és elkezdte tapogatni.
- Mondtuk, hogy óvatosan, te hülye- röhögtem a lányra, aki válasz képen, vállon taszított.
- Mmm, de finom- sóhajtott fel Nati, és óvatosan szívogatta a tésztát.
- De forró- legyezte magát, könnyes szemmel Fanni, mire felnevettünk.
Miután valahogy megettük a bűn forró levest, nekiláttunk, hogy a többi kaját is elkezdjük pusztítani.
- Ne együnk meg mindent, mert nem fog maradni holnapra- szólt ránk Tina.
- Nyugi, anya- intettem le.- Majd akkor holnap is elmegyünk boltba, nem para.
- Ezt az édes kutyust nézzétek!- tolta az orrom alá Nati a telefonját, amin egy tényleg aranyos kutyus lógatta a nyelvét.
- Tényleg édes- húztam el az orrom, mire felröhögtünk.
- Mi a rohadt…- szitkozódott Fanni, és leejtette a szalámis kenyerét a földre, amit eddig evett.
- Mi történt?- hajolt mellé Zsófi.
- Ezt a képet nézd- Fanni dühösen böködte a telója kijelzőjét.- Nézd azt az álszent libát!
- Fancsu, ez csak egy kép- nevetett rá Zsófi.
- De grrr, olyan…- Fanni nem bírt mit kezdeni magával; a fogait csikorgatta, az ujjait ropogtatta (amit utálok), és arról magyarázott, hogy mennyire utálja azt a lányt.
- Ki van rajta?- kérdeztem teli szájjal.
- Balu, és valami Vivien- forgatta a szemeit.
- AZ a Balu?- vonta össze a szemöldökeit Tina.
- Igen- szívogatta az alsó ajkát Fanni.
Csak elhúztuk a szánkat; tudtuk, hogy Balu nehéz téma Fanninak… Több hónapig együtt voltak, de a végén nem lett belőle semmi komoly, ugyanis Balu megcsalta Fancsut. Ezek után persze szegény totál ki volt, napokig vigasztaltuk, suli után mindennap átjártunk hozzá, egy nagy tél fagyival, bebújtunk mellé az ágyba, és próbáltuk tartani benne a lelket.
Ezek után, viszont (Fanni tudta nélkül) megkerestük Balut, és alaposan beolvastunk neki, hogy „Te utolsó szemétláda, ezt még nagyon meg fogod bánni!”, meg hogy „Ha még egyszer is Fanni közelébe mersz menni, hívni fogjuk a rendőrséget!”. Előbbivel én fenyegettem meg azt a gyökeret, utóbbival pedig Tina. (Rá jellemző, hogy rögtön a törvényekkel kezd…)
Az kis nosztalgiámból Nati húzott vissza a valóságba:
- Hanna, nézted már a Facebook profilod?- böködte a vállamat a vöröske.
- Mi? Nem, miért?- kérdeztem értetlenül.
- Lesz rajta pár érdekesség…
Nati rejtélyes szavai hallatán gyorsan megtöröltem a kezem (hogy ne legyen olajos a képernyőm) és előrángattam a mobilom, majd azonnal felmentem Face-re. Rögtön a profilomra kattintottam, ahol kis híján leesett az állam.
- Mi az, hogy KAPCSOLATBAN?- emeltem fel a hangomat, mire a lányok rögtön körém gyűltek.
- Kivel vagy kapcsolatban?- értetlenkedett Zsófi.
- Pont ez az, hogy senkivel!- kiáltottam dühösen.
- Mi?- tátotta el a száját Fanni.
- Az a rohadék Kolos azt tette ki Face-re, hogy jár velem- dühöngtem.- De mindjárt olyat írok annak a baromnak, úgy elküldöm a fenébe, hogy csak néz!
- Szerintem ne idegeskedj rajta- legyintett Tina.- Ha nem hagyja abba, szólunk a rendőrségnek.
A patthelyzettől függetlenül mindannyian elnevettük magunkat.
- De komolyan, szálljon már le rólam- ráztam tehetetlenül a fejem, majd, mielőtt még jobban felhúztam volna magam, inkább „elaltattam” a telefonom.
- Nyugi- mosolygott rám kedvesen Nati, majd megdörzsölgette a vállam.- Úgyse fogja elhinni senki.