Szeptember 18.

Mondanom sem kell, reggel még a szokottnál is nehezebben keltem fel. Na, nem mintha rettegtem volna a mai naptól... Najó, nagyon is rettegtem. Igazából az egész annak a hülye törinek a hibája! Éveleji felmérő, mondhatom, remek:P Így azzal a tudattal pattantak ki a szemeim, hogy jó messzire elkerülöm a sulit, és addig beszegődök bereczkis-nek. De, mivel az a fránya jólneveltség megszólalt bennem (nem rosszra gondolni), így persze a suliba mentem. És, nem is volt olyan rossz döntés. Oké, azt húzzuk ki, hogy félúton vissza kellett fordulnom az oltási kis könyvem miatt. Tehát beértem, és a szokásos őrültekházában elröhögtünk az ofővel, aki a mi pici szívünk csücske. A magyar tanárnővel sem ápolunk rossz viszonyt (KHM...), de azért az ofőnket helyettesíteni senki sem tudja!:)
Miután elmagyaráztam neki, hogy nem vágom a fizikát, ő pedig kinevetett, hogy de hiszen még csak most kezdtük, gyorsan lepakoltam, és visszaszökdécseltem az udvarra.
Kis Kármenünk rögtön letámadott minket, szóval őt szeretgettük (amúgy az az egy év korkülönbség senkit sem érdekel, ő nekünk akkor is "kis" marad), és mikor éppen nem együtt röhögtünk, akkor Luca felvett a hátára (KÉNYSZERÍTVE LETTEM!! KÉNYSZERBEN ÉLEK!!) és úgy szaladgált az udvaron, miközben én a hátán rikoltoztam, hogy "ÓVATOSABBAN, LUCA, LEESEK!! LASSÍTS, HALLOD???". Persze vagy nem hallotta, vagy abszolút nem érdekelte, de ő csak röhögött és szaladt velem tovább. Aztán még Lillát is szállította, én meg Kis Kármenünket.. egyszóval: elvoltunk.
Szerencsére fizika felénél a tanárnő szólt, hogy fel kell mennünk szurira (NEEEEEEE:O), úgyhogy miután odaadtuk neki a kis könyveket, csendben (majdnem) felvonultunk az orvosiba. Ott aztán csendben (majdnem) leültünk a kis kanapéra, és egymás ölébe téve a lábunkat, próbáltunk elférni, míg a védőnő ki nem jött, és be nem hívott minket hetünket, lányokat.
Bent a doktornő meghallgatta a szívünket, amit lapos röhögéssel díjaztunk, majd belenézett a torkunkba, és miután meg lett állapítva, hogy mindannyian kaphatunk injekciót (FRANCBA), Ivett volt az első "áldozat". Látni kellett volna a fejét, ahogy először izgatottságtól beállt, majd szépen lassan, a fájdalom fokozatában eltorzul. Utána szépen sorban mindannyiunknak eljött az "ítéletideje". Én pölö Lilla után jöttem, aki összeszorított fogakkal, és vörös fejjel szorongatta a kezemet. Én könnyebb eset voltam: nemes egyszerűséggel megkérdeztem a doktornőt, hogy felmondhatom-e a fizikát... végül is, addig sem beszéltem, szóval, amikor Lilla helyére álltam, hadarva kezdtem el:
- Az endoterm változás az, amikor az anyag belső energiája nő, a környezeté csökken. A szublimáció endoterm elváltozás. Az exoterm változás az, amikor az anyag belső energiája csökken, a környezeté pedig nő. Exoterm elváltozás a lecsapódás, fagyás, endoterm elváltozás a forrás, olvadás, párolás és szublimáció- amikor belém szúrta (vágta) a tűt a doki, eltorzult fejjel jajongtam.- Jááj, de nem érzem a karom! Jujj, zsibbad, zsibbad, nagyon zsibbad, gyáááá..
Utánam Domi pedig a szózatot mondta fel. Réka meg (mint később megtudtuk) vattacukor állatkákra(??) gondolt, valami műsorból, mire közöltem vele, hogy ez rá vall.
Utána visszabicegtünk a kémiaterembe, de előtte szólnunk kellett az ebédlő őrének (aki amúgy kémiaszertáras is), hogy legyen szíves kinyitni az ajtót. Amint bejutottunk, és ő egy percre magunkra hagyott, Ivett felmászott az ablakba, és onnan integetett, meg kiáltozott a közmunkások legnagyobb örömére. Persze ennek az lett a vége, hogy mi fetrengtünk a röhögéstől, az ebédlő őre viszont vörös fejjel ráordított Ivettre, hogy "azonnal gyere le onnan! Kérsz egy igazgatóit?? Nem vagy normális!".
Végül abban állapodtunk meg, hogyha beenged minket a kémiaszertárba, cserébe mi csendben (majdnem) maradunk. Az ebédlő hűséges őre belement, mi pedig jól elszórakoztunk odabent. A "túránk" végén megkérdeztük az őrt, hogy lehet-e csinálnunk egy kémiaszertáras-selfiet, de ebbe (sajnos) nem ment bele. A csudába, pedig jó profilkép lett volna:D
Utána átvonultunk matekozni, amin semmi különös nem történt. De a töri már annál érdekesebb volt. Jó, mondjuk én dogát írtam, de láttam Tinkát és Reteket (előbbit nem féltem, de utóbbinál majdnem elröhögtem magam) felelni. Bár a tanárnő kissé távolabb ültetett minket Lillával, azért kellemes rálátásunk nyílt egymásra, szóval amit én nem tudtam, ő pedig igen, azt én is simán megoldottam, és ez igaz volt fordítva is.
Végül, miután válltól full lezsibbadt a karom (töri után, persze), jött egy hosszú, és hangos nyelvtan, ahol durván semmit sem haladtunk az anyaggal, mert a tanárnő folyton a "rosszakat" fegyelmezte. Amúgy nem értem, miért nem visz fel pár gyerekek az igazgatóhelyetteshez.., Picit beszélgetnének, és utána valószínűleg minden sokkal jobb lenne. Valószínűleg.
A nap többi része (szinte) eseménytelenül telt. Hatodik óra után (angolon megkaptam a tanárnőtől, hogy látja, új a nadrágom, meg hogy én vagyok az egyik "legbiztosabb") azok a szerencsétlenek (jómagam is közéjük tartozom), akiknek még hetedik órában horvátjuk volt, elvágtattak ebédelni. Luca nem tudom hol volt, szal Lillával hallattunk indiánkiáltásokat, és majdnem megfulladtunk a röhögéstől, amikor az ebédlő őre közölte velünk, hogy "ezek a 7/a-s fiúk.. mindig ők csinálják a balhét, csak ŐK!". Mi csak szélesen vigyorogva bólogattunk, majd összeröhögtünk, hogy "hát igen. Tegnap sem mi voltunk, hanem Zoárd, akit az ebédlő őre kirángatott, mert szerinte 'ordibált'". Úgyhogy, ez van.
Horváton a tanárnő elmagyarázta, hogy majd nyolcadikban letehetjük az alapfokút (ha akarjuk), és miután megkérdeztem, hogy kimehetek-e a pislini (szó szerint), és ezen mindenki jót derült, én pedig kimentem, majd vissza, a napunk véget ért, és mehettünk haza.
Lili amúgy adja a drótot, hogy jól érzi magát a Bélában, de a többiektől még nem hallottam ilyet:) Azért remélem, ott jók az angolórák, és a magyarokra sincsen panasz!:)

Good Morning!:D<3

Szeptember 1.

A nap, amitől rémesen tartottam. Na, nem azért, mert félek a többiektől, hanem mert az a nyár utáni ELSŐ sulinap, ahol jó benyomást kell tenned a többiekre. Eleve úgy keltem, hogy ma száz, hogy be nem teszem a lábam abba a szarkazánba. De végül győzött az ébresztőm, és Sanna Nielsen. Meggyőztek, hogy keljek ki, vagy brutális hangosan elkezdenek énekelni. Nos, inkább kiszálltam.
A suli előtt összefutottam pár ismerős arccal, és mialatt azon röhögtünk, hogy senki sem akart ma suliba jönni, elkönyveltem magamban, hogy viszont ez tényleg baromira hiányzott a suliból: hogy csak úgy spontán röhögjünk a haverokkal. Aztán, mikor beléptünk a termünkbe (ami nem is a miénk, szerintem oltári tévedés történt), leesett állal megállapítottuk, hogy ez NEM A MI TERMÜNK. Mert az a terem egy pontosan (de komolyan) 24 főre volt számolva (Ivett mellett nem ül senki), és olyan pici volt, hogy lépek hármat és nekimegyek a falnak. Ez persze csak az én esetemben igaz; Colos egy lépés után tolja ki a falat, míg az átlagos magasságúak 5 lépés után ütköznek neki. Egyszóval: PICI.
- De ne máár- húztam el a számat, amint beléptünk.- Ez nem is a mi termünk!
És amíg a többiek a termen röhögtek, szépen lassan mindenki megérkezett. Még az új osztitárs, József is. Na, már most. Én nem fogom Józsefezni, vagy Józsizni, se Jocózni. Nekem Joe lesz. Kész. Ó, és Smici végül nem jött át, mert az apja szerint rosszak vagyunk. Zárójelben megjegyzem, hogy Smici tényleg kis angyal. Na jó. :)
Osztályfőnöki előtt egy végtelenségig tartó évnyitó jött, amin nem tudtuk nem elröhögni magunkat, hiába szóltak ránk a tanárok. Az van, hogy évnyitón senkitől sem várhatják el, hogy figyeljenek. Mert az egyenlő a lehetetlennel. De kajakra. Szóval aztán alig bírtuk ki az évnyitót. Osztályfőnökin aztán megvolt a tankönyvosztás, mindenkinek kellően leszakadt a karja. Lilla például azzal a gondolattal nyújtotta át a kezét a pad fölött, hogy nem nehezek a könyvek. Mondanom sem kell, a tancuccok szó szerint lerántották az asztalra.
Mivel a kémia nekünk totál új volt, bejött a kémiatanár, és dióhéjban elmondta, mit is jelent mindez. Ööö. Majdnem. A dióhéjban, itt azt jelenti, hogy az egész órát végig dumálta. És valóban, amikor nem akartam elaludni, akkor tényleg érdekes dolgokat mondott, de szegény tanárnő hangja olyan lassú volt, és megnyugtató (?) hogy kis híján leesett a fejem. Ami elég gáz lett volna, a második padban. De azt hiszem, mellettem, Lilla is az álmossággal küzdött, ugyanis amikor összepislogtunk, szinte láttam, amint bealszik. Van ez így.
Magyaron előtt a szokásos őrültekháza uralkodott, még akkor is, amikor a tanárnő belépett a terembe. Persze én jó voltam (mint mindig XD), és éppen a helyemre akartam leülni, amikor...
- Tanárnő, valaki rácsulázott a székemre!- szóltam oda neki, amikor mindenkit leültetett.
Az osztály egy emberként röhögött fel. De amúgy kajakra! Egy bazi nagy csula volt a székemen! Még jó, hogy nem ültem bele! És, ami a legdurvább, hogy mindenki tudta körülöttem (Retek, Zoárd, Forrás,Bultin, Ivett, szerintem Axel is), de nem akartak szólni. :D Szóval gyorsan kicseréltem a székemet, a mellettem lévő paddal, így Ivett ült ARRA a székre. Mondjuk előtte a hátsó pad letakarította (Retek, Zoárd, Forrás asszem:P), de azért na. A lecsulázott szék, az bizony lecsulázott szék.
Aztán, mikor elkezdődött volna az óra, Fofi letett elém egy szalvétát (?), és közölte, hogy azzal töröljem le a padomat. Nem vágtam, hogy miről van szó... Egészen addig, amíg a kisujjam fel nem törölte a HATALMAS CSULÁT A PADOMRÓL! Azt hittem, elhányom magam. Gyorsan feltörölgettem a szalvétával, és miután engedélyt kértem a tanárnőtől (fő az illedelmesség), gyorsan kidobtam a kukába, és alaposan lesúroltam a kezem.
A nap további egy órájában (tesi), csak az alap dolgokat beszéltük át. Szerintem klassz nap volt, így elsőre. Leszámítva a szüneteket, amikor is a fiúk előszeretettel kobozták el az üres Márka üvegemet, és azzal csapkodták a fejem. Kivéve Botit. Ő a kezével. Amúgy, akkora keze van, hogy szinte átéri a fejem. De komolyan!:D Ja, és Báltin meg Forrás azzal szórakoztak, hogy a hajamat húzogatták, aminek köszönhetően pár igen értékes hajszálamtól is megváltam. Háth. Szörnyű. És, ahogyan ebédnél láttam, Joe barátunk hamar beilleszkedett Retekék társaságához. Állítólag mielőtt Retkó idejött, a legjobb haverok voltak. Oké...
A mai nap valahogy így telt el, ebédnek egy kis sótlan levessel, és odakozmált grízes tésztával. Nem volt valami fincsi. Azért remélem, a bélások még emlékeznek ránk:) És azt is remélem, hogy nem olyan jó azt osztályuk, mint amilyenek mi voltunk:) Persze, fontos a jó közösség. De nálunk ne legyenek jobbak:D Ó, és azt is remélem, hogy náluk finomabbak az ebédek, ahol KETTŐ KÖZÜL LEHET VÁLASZTANI...!

Jó étvágyat:D<3